Sivatag

Vörös homok, tűző nap, 40-50 fok között ingadozó forróság. A levegő is nehezebb, mint a Földön, mintha ritkásabb lenne valamivel és egyébként némileg fémes íze van. Viszont lélegezhető.
A hajó közvetlen közelében leginkább csak szétszóródott fémalkatrészek vannak. Kívülről jóval ramatyabbul néz ki a hajó, mint belülről.

[Simon, Stephanie, Georgia]

Ugyanúgy, ahogy a másik csapatnak, úgy nektek is sikerül vagy erővel, vagy némi machinálással kinyitni a raktárak felé vezető ajtót. Ez valóban bonyolultabb, mint a másik irányba vezető, de a zuhanáskor azért ez is jócskán megsínylette, tehát egy alig pár perces műveletről van szó. És az ajtó a kezdeti noszogatást követően magától nyílik ki teljesen.
Ott, ahol pedig lényegében az összes raktárnak lennie kéne (ugyanis ezek mind a hajó hátsó felében kaptak helyet, persze egymástól elszeparálva) csodálatos és egyben vakító látkép tárul a szemet elé. Bár a kellemes szellő érzete elmarad, ahogy bezártságotoknak lényegében vége, hiszen dögmeleg van, de alapvetően egy másik helyiség helyett a panorámás kilátást élvezhetitek, plusz a ritkásabb levegőt, aminek még némi fémíze is van. De senki nem fulladozik, ez még a bőven bírható kategória. A nap pedig vakít, akkor is hunyorgásra készteti az embert, ha nem épp egy sötét hibernáló teremből lép ki.
Hogy mi lett a raktárral? Csak kicsit kell körbenézzetek, hogy a fémváz sérüléseire bukkanjatok. A vörös homokban pedig hosszú mérföldekre nyúlik vissza a hajó nyoma... ott a távolban, a talaj fölött szinte már hullámzó forróságban pedig mintha valami sötét pötty lenne. Igen, az könnyen lehet, hogy a ti összes ellátmányotok (beleértve vizet, ételt), fegyveretek és egyéb dolgaitok. Ez a nyomorúságos hajó ugyanis nem átallott névadójához hasonlóan kettétörni és elhagyni a hátsó felét.
De a kilátás mindenképp újszerű és némi megszokást követően igazán érdekes.

Bár vannak bizonyos fenntartásaim, végül nem vitatkozom, és hagyom, hogy mindenki elhagyja a központi termet velem, vagy Norával. Túlélők már nincsenek, ez elég biztosnak tűnik.
Az ajtót sikerül felfeszíteni, és az első pillanatban végigfut rajtam a pánik, ahogy kinyílik, és negyven fok, a nyílt terep látványa, és a bolygó levegője az arcomba vág. egy pillanatig úgy vélem, most mind meghalunk, de aztán a második levegővételnél felenged a dermedtségem, mert rájövök, hogy a levegőt be lehet lélegezni, és nem is halok bele. legalábbis rövidtávon nem. a magabiztosságom csak két lélegzetvételnyi időre ingott meg, és most visszatért. kilépek a hajóból, a szememet a tenyeremmel árnyékolom, miközben igyekszem megbecsülni a hajó leszakadt része és a közöttünk lévő távolságot.
Elsőnek megállapítom, hogy a Titanic végleg elsüllyedt, tehát felszállni esélytelen lesz vele, másodszor pedig, hogy muszáj lesz megnéznünk a leszakadt részt, lévén ott van minden felszerelésünk, ha még nem szóródott szét a bolygón.
- Úgy tűnik a levegőre nem lesz gondunk, de a felszerelés, vagy ami maradt belőle, az a hajó leszakadt részében, tőlünk nagyjából két mérföldre fekszik. A terep nyílt, a séta valószínűleg nem lesz kellemes, de egyáltalán nem teljesíthetetlen.
Miután ezt összegeztem, magamhoz veszem a pajszernek használt vasdarabot, csak azért, hogyha odaérünk, és történetesen nem nyílna az ajtó - ami lehet, hogy nincs is - akkor ne álljunk ott tehetetlenül.
Egy pillantással felmérem a többieket, és Stephanie-t választom.
- Legyen szíves, keresse meg Hudson hadnagyot, és mondja meg neki, hogy a hajó szétszakadt, a minden felszerelésünk a leszakadt részben maradt, de a bolygó levegője megfelelő, ezért elindultunk megnézni a roncs másik felét. Ha végeztek a vezérlőegységben találkozzunk ott.
Hogyha Stephanie nem ellenkezik, akkor megvárom, míg eltűnik a hajóban, aztán kezet nyújtok először Georgia-nak, majd Klaus-nak. Legalább a nevüket tudjam, ha már így alakult.
- Simon Greymare.
Mivel az "örvendek a szerencsének" roppant hülyén hangzana, részemről nem erőltetek semmit, megmaradok az egyszerű bemutatkozásnál. és ha ezen túl vagyunk, akkor a felesleges kérdést nem is teszem fel, inkább elindulok. Mivel árnyékra esély sincs, választok egy viszonylag kényelmes tempót, amiről úgy gondolom, hogy tudom majd tartani, aztán meglátjuk.
(Ha nem Stephanie nem akar elválni tőlünk, akkor feladom a próbálkozást, és mind visszamegyünk a vezérlőhöz)

Ő maga is meglepődik, mikor a fegyverraktár ajtaját feltárva nem a már megszokott fémszerkezetek tárulnak szemei elé, hanem elsőként a szikrázó fény - amely pillanatokra el is vakítja -, majd a bolygó felszíne. Persze orvos, tudósember lévén gondolatai azonnal a bolygó élhetőségét kezdik firtatni; olyan kérdéseket boncolgatnak, mint a levegő belélegezhetősége, víz jelenléte, nappali és éjjeli hőmérsékletek, esetleges savas eső veszély... vagy idegen létformák jelenléte... Ám mire eljut odáig, hogy szóra nyissa a száját, Simon már ki is lép a szabadba. Egyelőre úgy tűnik, semmi baja nem esik, tehát Stevie is csatlakozik hozzá.
Meg kell mondani, nincs kimondottan ínyére a látvány. Jelenleg nem tudja megbecsülni jelenlegi helyzetük és a hajó többi része közti pontos távolságot, de még ha csak belegondol is, hogy ekkora forróságban kell odáig küzdeniük magukat, mérföldeken át, ökölbe rándul a keze. Főleg annak tekintetében, hogy már most is izzad és nehézkesen kap levegőt.
Valamilyen szinten meg is könnyebbül mindemiatt, mikor a férfi visszaküldi őt a hajótestbe, a vezérlőteremben maradottakhoz. Bár vívódik magában kicsit, hiszen csalogatja a Titanic belsejének valamivel elviselhetőbb hőmérséklete és fényviszonyai; de másik része nem akarja magára hagyni a felfedezőútra készülő kis csapatot. A hajóroncs elég stabilnak tűnik ahhoz, hogy Norának és a vele maradottnak ne essen odabent bántódása, idekint, ebben a hőségben viszont bármikor szükség lehetne orvosra.
Gyorsan felnyitja a kis dobozt, amit eddig szorongatott - és semmi pénzért ki nem adna kezei közül -, és hevesen kutatni kezd benne. Koffeintablettákat keres, amiket ha megtalál, azonnal Simon kezébe is nyomja.
- Ha valaki nehezen kapna levegőt, ebből adjon neki egyet. A koffein tágítja a légutakat. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kellene mihamarabb valami vízforrást keresni, vagy árnyékos területre jutni... Valahogy.
Elhúzza a száját, ahogy végignéz a vörös homokkal borított tájon, aztán egy kurta biccentéssel búcsúzik el a többiektől és megindul vissza, a vezérlőterem felé.

Szép lassan hát elkezdtek távolodni a Titanic elejétől. Ha valamelyikőtök már járt sivatagban, akkor ez nem sokban különbözik tőle, csak a homok vörösebb. Még a kissé narancsosabb árnyalatú égbolton a nap is hasonló a földihez. Viszont simán van 45 fok és egyébként hosszú távon azért előbb megérzitek a fáradtságot, mint alapesetben. Végül is a földi körülményekhez szokott szervezet, hamar megérzi akár a gravitációban, akár a légkörben fellépő minimális különbséget is. Nyilván ez is megszokást igényel.
A homokban végigsikló hajó nyoma elég egyértelműen kijelöli az utatokat, lényegében van egy széles kis ösvényetek.
Némi szellőt egyébként észlelhettek egy olyan jó öt-tíz perces sétát követően. Ez mondjuk még annyira nem kavarja fel a homokot, a szemcsék csak békésen gördülnek el egymás hátán. Béke, csend és nyugalom uralkodik körülöttetek.
Ezzel szemben a távolban - a fent lévő nap szerint észak felé haladtok, tehát keletről - mintha valami villanna. Meg arra mintha koncentráltabb lenne a vörös árnyalat a levegőben is, de tényleg alig látni a levegőt fodrozó hőségtől. Az is biztos, hogy a szellőtök is keletről fúj.

(ISTA-ról: Valószínűleg keresnének titeket, és értetek jönnének ha lenne rá mód. Szinte az egész világ szeme rajtatok volt, amikor elindultatok, nem igazán van esélyük elbliccelni a dolgot.)

A szemem viszonylag gyorsan alkalmazkodik a nem túl kellemes fényviszonyokhoz, és miután az első ijedtségen túlestem a pulzusom is gyorsan csillapodik vissza normál értékre. Azt hiszem ez ebben a környezetben szerencsés is.
Látom, hogy Stephanie vívódik egy kicsit, és ha katona lenne, nem pedig civil még neheztelnék is rá emiatt, de így kivárom, míg döntésre jut.
A koffeintablettákat egy biccentéssel elteszem.
- Köszönöm, úgy lesz.
Ami a vizet meg az árnyékot illeti, előbbi jobban érdekel. Őszintén és mindennél jobban remélem, hogy a hajón szállított vízkészlet rendben van, mert amíg nincs időnk és lehetőségünk komolyabban nekiindulni a keresésnek, addig ez az egy lehetőségünk van, ebben a forróságban pedig víz nélkül senki nem lehet hosszú életű.
A lényeg, hogy senki nem pánikolhat, és nem veszítheti el a fejét.
Kezet rázok a többiekkel, és megjegyzem magamnak a nevüket.
Legalább Georgia humoránál van, ami a jelen helyzetben egyáltalán nem jön rosszul.
Úgy tűnik, a tempóval nem lesz baj, bár az útitársaim közül egyikük sem tűnik kifejezetten forró éghajlathoz szokottnak, a lépteik könnyűek és nem okoz gondot, hogy tartsák velem a lépést.
Épp kérdeznék, de gerogia megelőz.
A válaszom azt hiszem inkább őszinte, mint biztató.
- Ha a hajó képes leadni a vészjelzést, és nem kerültünk ki a abból a zónából, ahonnan még tudja fogni a központ, akkor egészen biztosan értünk jönnek. De hogy ideérniük mennyi időbe telik, ez akkor derül ki, ha az utazással kapcsolatos adatokat Hudson hadnagyék lekérték. A hibernáló teremben oszlásnak indult hullák alapján mindenképpen időbe telik, mire elérnek minket.
Hogy ezek legalább hónapok, de akár évek is lehetnek, azt inkább nem fűzöm hozzá. Az útvonalat nem nehéz követni, valószínűleg nélkülem is meg tudnák oldani, és hiábaa meleg, hiába szárad ki hamar a szám, azért a beszélgetést még nem adom fel, bár olykor hagyok némi néma csendbe burkolt szünetet, hátha hallok bármilyen neszt.
- Ne vegyék tolakodásnak, de megkérdezem, mert fontos lehet. Maguk mihez értenek?
Egyikükről sincs a leghalványabb fogalmam sem, nem olvastam a telepesek személyes anyagát.
A villanás felkelti a figyelmemet, többször próbálom erőltetni a szemem, hogy meg tudjam állapítani, mi lehet, de ha nem megy, akkor mindig várok még pár métert, és csak utána kísérletezem újra.
Néha a levegőt is sokkal mélyebben és hosszabban szívom be, bár erős hátrányt jelent a tény, hogy nem tudom, mi számít szokatlannak, vagy információértékűnek az itteni levegő illatában.

Mintha egy-egy szellő már inkább szélre emlékeztetne, a finom szemcséjű homokszemek is pedig immár pár centis magasságban még áttetsző szőnyeget képezve szállnak a lábatoknál a széliránynak megfelelően. Határozottan erősödik a légmozgás és a távolban lévő vöröses árnyalat is jobban kivehető, immár sötétebbnek is tetszik, már-már haragosvörös, itt-ott sötétszürke árnyalatokkal. A villanás ugyancsak megismétlődik, kivehetően villámszerű képződmény. Minden bizonnyal egy helyi természeti jelenségnek lehettek a szemtanúi.
A szél pedig nem hoz enyhülést, ugyanaz a meleg, sivatagi, száraz levegő mozog, ami eddig is. Az út egyharmadánál járhattok jelenleg.

A gyaloglás kimerítő. Olykor végignézek a társaimon, hogyha valami gond lenne, azt még időben észrevegyem. Hamar leizzadok, a ruhám kényelmetlenül tapad a bőrömre. A szervezetem is megérzi a különbségeket a Föld és és ennek a bolygónak a sajátosságai között. Kellemetlen és zavaró a dolog, de a gyaloglással nem lesz gond a hajó leszakadt feléig, ennyi után már biztos vagyok benne.
A legfontosabb az lesz, hogy vízhez jussunk. Remélem a vezérlőben maradt csapat hamar csatlakozik hozzánk, valamint azt is, hogy a vízkészlet épen maradt a roncsban.
Még a rohadt vasrúd is forrónak tetszik a kezemben.
Klausnak valahol igaza van, mikor tárgyilagosan közli, hogy segítségre nem számíthatunk, de Georgia az, aki szerintem közelebb jár a valósághoz. Ha jönnek is, akár évekbe is telhet a dolog...
A hajó egyébként egész jól bírta a zuhanást, ahhoz képest, hogy két darabban van. Akár mind meghalhattunk volna.
Klaus válaszára biccentek.
- A fegyverraktárból majd választunk megfelelő kalibert, bár ha van egy kis szerencsénk, akkor nem kell majd fegyvert használnunk.
Miért érzem valahol a zsigereimben, hogy nem lesz ekkora szerencsénk?
Ami pedig a nőt illeti. Örülnék neki, ha ő bizonyulna a csapat leghasznosabb tagjának, bár erősen kétlem, hogy a Titanic képes lenne elmozdulni a talajszinttől, vagy összerakhatónak bizonyulna.
- Reméljük nem is lesz szüksége rá, hogy megvédje magát. Ha mégis, inkább maradjon mögöttem. Én katona vagyok Nagy kaliberrel, és kísérleti fegyverekkel dolgozom, de ha szükség van rá, akkor a felderítésben és a tájékozódásban is otthonosan mozgok...
Nem felvágni akarok,pusztán ha már ők bemutatkoztak, akkor én sem várom meg, hogy külön megkérdezzék, mégis ki fia, borja vagyok tulajdonképpen. Információért információ jár, legalábbis elvárható.
- A hajó mentőegységei nem alkalmasak hosszabb utazásra? Feltéve, hogy üzemképesek maradtak, persze...
A kérdés Georgiának szól, ha már ő a technikus.
Én nem állok meg, a nőnek szednie kell a lábát, ha nem akar lemaradni, viszont a villanás irányába egyre gyakrabban pillantok összehúzott szemmel.
- Erősen kétlem... - jegyzem meg válaszképp, főleg, mivel a lábunk körül egyre jobban felkavarodik a homok, és a szellő is mindinkább határozottan söpri át rajtunk a forró szárazságot. - Ez inkább viharnak tűnik...
A következő villanás jobban kirajzolódik a sötétedő távolban.
- Ez villámlás...
Kihallani a hangomból, hogy ez mennyire nem tetszik nekem. Gyorsan felmérem a távolságokat. Nem tudom,milyen gyorsan jön a vihar, de fedezék sehol, se visszafordulni nem érdemes, se a rakteret nem fogjuk időben elérni azt hiszem.
- Siessünk. Gyorsabban...
Gondolom ezzel az utasítással, és a hosszabbra nyújtott, megszaporázott lépteimmel nem én leszek a mai nap népszerűségi versenyének győztese, de ez legyen a legnagyobb problémánk...

Az erőltetett menet mindannyiótokból elég sokat kivesz. Simon bírja még a legjobban, de mind kapkodjátok egy idő után a levegőt, mintha csak futnátok. A szél is kellemetlenül begörgeti a homokot a talpatok alá, lassan a gép elejének nyomvonala - amiben haladtok - is kezd feltöltődni, így egyre gyakrabban csúszik meg a talpatok alatt, támaszték hiányában a homokmennyiség, nem könnyítve meg a járást.
A vihar pedig egyre közelebb kerül, már tisztán kivehető, hogy a szél milyen szépen felkapja a vörös, apró szemcsés homokot. A villámok viszont egész hangtalanok.
Az út kétharmadánál vagytok, a cél, azaz a hajó hátulja már nem tűnik olyan távolinak, de a vihar is vészesek közeledik. Szemlátomást egyébként a hajó hátulja is egyben van. A maradék táv felénél pedig észrevehettek egy embernagyságú sziklát... sőt mi több, utána még sok kisebb is van. Egyetlen jellemzőjük a fémes szürkeség és néhol, mintha rozsda is lenne rajtuk.
Egy-egy széllökés pedig már az arcotokba is küld valamelyest a homokból. Ha pont nyitva a szátok, akkor meg is ízlelhetitek és meg lehet állapítani, hogy ennek annyira nincs homok íze... inkább fémes. Ha egyébként megfigyelitek a vihart, akkor úgy saccra 15-20 percetek, míg ideér a legkellemetlenebb része. Az eddigi tempóval van esély odaérni végül is...

Részemről a legcsekélyebb gyanakvást sem mutatom a többiekkel kapcsolatban. Egyelőre úgy tűnik hajlandó vagyok tényként kezelni, amit magukról megosztottak, ahogy megbízni is hajlandó vagyok bennük. Egyelőre jussunk el a hajó leszakadt feléig, ott majd ráérek mással is foglalkozni.
Most éppen Klaussal értek egyet. Jussunk hozzá a fegyvereinkhez, legfeljebb eldönthetjük, hogy használjuk-e. Az, hogy mennyire lenne jó egyedül lenni a bolygón leginkább a társaság természetétől függ.
Ne hamarkodja el. Ha egyedül vagyunk, nagy rá az esély, hogy mindenképpen meghalunk, mert élhetetlen a bolygó. És az aztán ronda halál lenne. Természetesen nem kizárt, hogy megszívjuk az itteniekkel is, de legyünk optimisták.
Egy pillanatra lassítok – megtorpanásnak nem neveznék -, és mintegy vadászkutya beleszimatolok a levegőbe. Ez a vihar nagyon más lesz, mint az otthoniak.
- Előbb a fegyverek, az ellátmány és a víz, a többivel később is ráérünk foglalkozni. Még gyorsabban!
Ez már távolról sem javaslat a részemről.
Egyáltalán nem örülök neki, hogy a mentőegységek alkalmatlanok rá,hogy kivigyenek minket innen, de az antenna kérdésében nem vitatkozom. Előre semmiképpen nem.
- Remélem a generátok még épek a raktérben...
Kifejezetten törekszem a tőmondatokra. A szavak már marják a torkomat, és mindegyikkel egy korty homok is jut a számba.
Az ostoba papucscipő mind sűrűbben csúszik meg a talpam alá gyűlő homokrétegen, a karomat a szám és az orrom elé kell emelnem, mert a fémporra emlékeztető ízű homokszemcsék sokat rontanak a komfortérzetemen, főleg nagy mennyiségben nyelve.
Klaus kérdésére biccentek.
- Úgy néz ki, de inkább fedezékből győződnék meg róla...
Hogy láttam-e már hasonlót azt inkább nem most vitatnám meg.
Georgia morgását figyelmen kívül hagyom, ha van rá energiája, vagy segít neki, lelke rajta, engem nem zavar. Tulajdonképpen hozzá is vagyok szokva.
- Ebben a tempóban nem érünk oda! Tartsák velem a lépést!
Most már tényleg kocogok. Sziklák ide, vagy oda, biztos vagyok benne, hogy én a hajón belülről szeretném kihúzni a vihart. Ha tényleg homokvihar, akkor nem megyünk semmire ilyen gyenge fedezékkel, mint az utunkba eső sziklák.
Ha esetleg Georgia nem lenne elég gyors, akkor a felkarjánál fogva félig támogatom, félig húzom magam után.
Klausnak viszont nincs más választása, bírnia kell a tempót.
Mostmár csak a hajónál fogunk megállni, ha rajtam múlik...

//Ide kaptatok választ:
https://anagykaland.hungarianforum.com/t22-a-roncs-kozeleben#203
ott tessék folytatni. //